Bizánci korszak
A Római Birodalom kettészakadásakor, i. sz. 395-ben Korfu a Keletrómai Birodalom, azaz Bizánc fennhatósága alá került, de ez sem jelentett biztonságot, mert az északról egymást követő barbár támadások egyre sűrűbbek lettek. A keleti gót hordák 562-ben szinte a földdel tették egyenlővé a sziget fővárosát. A túlélők az ókori városon túli félszigetre menekültek s felépítették az első erődöt, mely körül lassan felépült az új város is. Mivel a szükségesnél jóval nagyobb tartalékokat halmoztak fel, viszonylag gyorsan talpra álltak. A XI. századra már egyértelművé vált, hogy a meggyengült Bizánci Birodalom elkeseredetten próbálja védelmezni hatalmát az új ellenség, a normannok ellen, akik a birodalom határán próbálták megvetni lábukat. Bizánc Velencéhez fordult segítségért, s az hajlandóságot is mutatott erre, hiszen Korfu kulcsfontosságú sziget a tengeri kereskedelem szempontjából. A bizánci korszak egyik legszebb építészeti emléke a Szt. Jászon és Szoszípatrosz-templom Korfu város Anemómílos nevű külvárosában. Az ókori Művészeti Múzeum (Bizánci Múzeum) gazdag kiállítási anyaga is bizonyítja, milyen jelentős alkotások születtek ebben az időszakban. 1214-ben a sziget egyike volt annak a három, Velence hadizsákmányát képező, de viszonylag független görög államnak, melyek Konstantinápoly elfoglalása után jöttek létre. Ekkor jobb napok jártak Korfun, megépült az Angelókastro erőd a sziget nyugati partján. De a kalózok állandó veszélyt jelentettek. A velenceiek végül erődös védelem alá helyezték Korfut, és 1402-ben elfoglalták a szigetet.
Velencei korszak
Ebben az időszakban a hatalom az erős arisztokrácia kezében összpontosult, akiknek az volt a legfontosabb, hogy felügyeletüket megőrizzék a közel-keleti kereskedelmi utak felett. Ennek jegyében a régi bizánci erődöt megerősítették, és szinte bevehetetlenné tették. A velenceiek szavatolták a korfuiak biztonságát, cserébe viszont teljes alávetettséget követeltek. Ez a korszak sem volt a legbékésebb a korfuiak számára. Először a genovaiak támadták a szigetet, majd törökök próbálták elfoglalni először 1431-ben, majd 1537-ben, amikor egy 25 000 fős sereggel hoztak halált és pusztulást, foglyul ejtve a szigetlakók ezreit, de az öreg erődöt ekkor sem tudták bevenni. A törökök 1571-ben újra támadtak, és végül 1716-ban sikerült egy 30 000 fős sereggel betörniük a szigetre. A sziget védelmét Schulenberg tábornok, a Velencében szolgáló osztrák katona irányította, és az 50 000 fős helyőrségi csapattal és 3000 önkéntessel ellen tudott állni a töröknek. Egy hónapig tartó állandó küzdelem után a sziget védőinek egy győztes rohammal sikerült visszaverniük az ostromlókat. Egy rettenetes vihar és Szent Szpirídonnak a törököket fenyegető átka megtörte az ostromlók harci szellemét, és visszavonulásra kényszerültek. Szent Szpirídon hathatós közbeavatkozásának emlékére minden év augusztus 11-én ünnepséget rendeznek a hálás korfuiak. Korfun már a bronzkorban is voltak olajfák, azonban a velenceiek ösztönzésére kezdték el a módszeres telepítést, ugyanis minden 100 élő fa után pénzjutalmat kaptak. Ennek eredményeként a 17. századra már 2 millió fa zöldellt. A paradicsomot, mely a korfui konyha egyik elengedhetetlen alapanyaga, a velenceiek honosították meg a szigeten.
A francia megszállás 1797-1814
A napóleoni háborúk idején Korfu először francia, majd orosz, később török, végül újra francia megszállás alatt állt. A franciák gyakorolták a legnagyobb hatást a sziget életére. Fejlesztették az oktatást, könyvtárat hoztak létre, és – Görögországban első ízben – nyomtatott sajtótermék jelent meg.
Brit protektorátus 1814-1864
Napóleon bukása után a Jón-szigetek brit fennhatóság alá kerültek, a királyi főkormányzó irányítása alatt, akinek székhelye Korfun volt. Az első királyi főkormányzó Sir Thomas Maitland, a Földközi-tenger térségének katonai főparancsnoka volt 1816-1824 között. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a brit védelem majdnem egyenlő a gyarmati uralommal. Azonban a korfuiak gyanakvása és bizalmatlansága ellenére az is kiderült, hogy ez a fennhatóság gazdasági fellendülést is eredményezett.
Kiépítették az úthálózatot és a csatornarendszert, és egyéb infrastrukturális fejlesztések is kezdődtek. Átszervezték az oktatást, megnyílt az első jón akadémia, mely egyben az első görög egyetem is volt. A britek honosították meg a szigeten a krikettet és kedveltették meg a gyömbérsört.
Újra Görögország része
Miután a szárazföldi Görögország felszabadult a török uralom alól, a nemzeti érzelmek és az egyesülési törekvés oly mértékben felerősödött, hogy az angoloknak is be kellett látniuk, nem sok idejük van hátra. 1863-ban I. György néven angolbarát király került hatalomra Görögországban, és 1864-ben Viktória királynő visszaszármaztatta Korfut és a másik 6 jón szigetet a görögöknek. Ám mielőtt az angolok elhajóztak volna Korfuról, szinte mindent tönkretettek. Ettől kezdve, azaz a XIX. sz. végétől egészen a 25 évvel ezelőtti turisztikai fellendülésig Korfu az elmaradott területek szintjére süllyedt vissza. Elvesztette kereskedelmi szerepét is a Szuezi-csatorna megnyitásával. A két világháború sem múlt el nyomtalanul a sziget életében. Az I. világháború idején a brit, francia és olasz szövetséges erők bázisa volt, majd Szerbia eleste után a teljes szerb kormány és parlament települt át a szigetre. Az 1940-es görög-olasz háború kitörését követően Korfut bombázták, később pedig olasz napátok szálltak partra. 1943-ban, amikor Olaszország letette a fegyvert, a németek foglalták el a szigetet, az olaszok ellenálltak, s az így kibontakozó harcban Korfu városának nagy része megsemmisült, többek között a Parlament, az Akadémia, a színház, több templom és igen sok lakóház. Napjaink Korfuja a fellendülést a turizmustól várja. Az itteniek felismerték az ebben rejlő lehetőségeket, ezért ma már nemzetközi repülőtere van a szigetnek, sok-sok szálloda és a kellemes nyaraláshoz számtalan lehetőség várja a látogatókat.
